A fajtáról

 

Kicsit másképp

 

Ezen rovatot elsősorban azoknak ajánlom a figyelmébe, akik nem egy fajtastandard, avagy egy száraz fajtaleírás alapján érdeklődnek a kaukázusi iránt.

 

Milyen is a kaukázusi juhászkutya?

 

- Ha valaki megkérne rá, hogy egy mondattal definiáljam a fajtát, nagyon nehéz dolgom lenne. Ennek ellenére talán a következőt mondanám:

- Hatalmas, de elegáns; temperamentumos, de kezelhető; csodálatos kutya, akire a gazdája nagyon-nagyon büszke.

 

Aztán nem bírom ki, hogy ne folytassam, mesélni kezdek, valahogy így:

- Elsőként leszögezném, hogy mivel elfogult vagyok, szinte csak jót tudok mondani róla. Valóban a kaukázusinak nincs is rossz tulajdonsága, szerintem!

 

Egy ilyen méltóságteljes kutya gazdájaként az ember büszkén fogja a póráz végét, hiszen számomra ez a világ legszebb fajtája.

 

Az igazi szépségét nem is mackós külseje adja, hanem az igéző belső, ami úgy megfogja az embert. Hiába, a fajtában van valami tűz, ami már csak egy-két fajtában pislákol. Van benne valami megkapó, az biztos!

 

Egy másik nagy testű fajtát tenyésztő barátom szavaira gondolok:

- „Hát igen, a ti kutyáitok legalább még kutyák, igazi kutyák!!!”

 

Igen, tényleg azok, a KAU még megőrizte ősi mivoltát, csak vigyáznunk kéne rá nekünk, tenyésztőknek!

 

Felötlik előttem a kép, mikor felemelt farokkal, peckesen végigfut a Best in Show ringek szőnyegén, közben ütemes taps, pompás sörénye meg-meglebben, esetleg egyet morrant potenciális ellenfelei felé. Majd tovább áll, nem foglalkozik alattvalóival, hiszen ő a kaukázusi juhász, aki mindenek felett áll. A nagy mackóban van valami, ami hatása alá vonja a közönséget, a nézők szívesen megdögönyöznék, jól esne megsimogatni.

 

Ez azonban lehetetlen, a közelség csak a gazdi előjoga, akit a kutyája szemlátomást imád, akár az életét is áldozná érte.

 

Ezt követően gondolkozni kezdek, miért nem tart mindenki kaukázusit, hiszen ez a világ legtökéletesebb kutya fajtája?

 

Rájövök, hogy vannak akiknek nem való kezébe a fajta, hiszen érteni kell hozzá. Szinte tudni kell beszélni a nyelvén, ami egyébként nem is olyan nehéz feladat, csak akarni kell.

 

Foglalkozást igényel, a híresztelések, tévhitek ellenére a fajta igényli a munkát, ugyanis ez élete értelme, ő dolgozni akar, nem láncon tespedni egy életen át.

 

Aztán felocsudok:

- Uram Isten már megint hova révedtem el, merre kalandoznak gondolataim!

 

Most pedig rádöbbenek, hogy kutyám ugatására eszméltem fel monológomból, mély-öblös hangja visszhangzik a környéken. Mindenki rám figyel, illetve nem rám, hanem a kutyámra, hiszen ő ismét úgy döntött ez itt az ő területe, aminek senki és szó szerint semmi sem mehet a közelébe. Mostanra már velem foglalkoznak az emberek, azt kérdik, miért nem szólok arra „tomboló-fenevad” kutyámra. Én mégis csendben maradok, s ők nem értik, miért nem teszek semmit, hisz nem szólhatok arra az ismétlem: hatalmas, de elegáns; temperamentumos, de kezelhető, csodálatos kutyámra…

 

Még mindig így állok, húsz éve szótlanul, csendben gyönyörködve a fajtában.